Tolnatamási

A mondás szerint a könyveknek megvan a maguk története. Az alábbiakból kiderül, hogy mindez a régészeti leletekre is igaz...

1960-ban szőlőtelepítés során mintegy 20 csontváz és mellettük fegyverek, ékszerek láttak napvilágot Újvárhegyen, Varga János bogaraspusztai tanító szőlejében, aki levelében minderről részletesen beszámolt az akkor még létező Ozorai Járási Múzeum vezetőjének, Poór Ferencnek. A leletek az ozorai múzeum megszűnésével a szekszárdi múzeumba kerültek, ahol néhány éve talált rájuk a raktár mélyén Ódor János Gábor, Tolna megye honfoglalás és kora Árpád-korának szakértője.

Az ékszerek (hajkarikák, karperec), lószerszámok (kengyel, zabla), nyílhegyek egyértelműen arról tanúskodnak, hogy tulajdonosaikat több mint ezer évvel ezelőtt, a 10. század végén és a 11. század elején, azaz a honfoglalás után 2-3 generációval temették el és bennük Tamási határának legkorábbi magyar lakóit tisztelhetjük. A sírleletek, elsősorban a körte alakú kengyel és az oldalpálcás zabla arra utalnak, hogy a tárgyak egykori tulajdonosát pogány módon, lovával, vagy az azt jelképező lószerszámaival hantolták el. Ez a temetkezési rítus a kereszténység felvételével természetesen eltűnt. A Tamásiból ismert tárgyaknak, ha nem is túl nagy számban, de megvannak a párhuzamai megyénkből. Ezek a lelőhelyek kijelölik Tolna megye első lakóinak településterületét, amely Tolna megye nyugati részén elsősorban a folyók mentére és azok közelébe esik.

Bár könyvében Papp István azt írja, hogy Tamásiban volt honfoglaláskori temető, annak pontos helyéről egy szót sem ír. Egyértelműen a kutatás hiányosságaival magyarázhatjuk, hogy városunk határában – amelyik a megyében az egyik legnagyobbnak számít a maga 12.500 hektárával – mindezidáig csupán egyetlen 10-11. századi temető vált ismertté, hiszen őseink a honfoglalás korában és az Árpád-kor elején is nyilvánvalóan megtelepedtek már vidékünkön, amelyet a korai helynevek is igazolni látszanak. Ez az egyetlen temetkezési hely 1973-ban került elő, a borkombináthoz vezető kanyargós út építésekor, amely egyébként az Újvárhegytől légvonalban kb. 1 km-re fekszik. A nyolc sírból egyet tártak fel régészek, amelyben ezüstből készült, S-végű varkocskarika melléklet volt. A szerény lelet arra enged következtetni, hogy az ide eltemetettek a nagy többséghez, a korabeli köznéphez tartoztak. A karika alapján ez a temető a 11. században, tehát az újvárhegyi temetőnél kicsit később működött.

Az újvárhegyi temető pontos helyét a korabeli feljegyzések nem őrizték meg; mindössze a tulajdonos neve volt ismert. A környékbeli szőlősgazdák körében édesapám, K. Németh Géza kérdezősködött a régi tárgyak ügyében és kiderült, hogy az említett Varga János tanító – akinek a családja Tamásiban Ősi Varga néven ismert – apjának, Varga Józsefnek az Újvárhegyen volt szőleje akkoriban és az annak közelében fekvő lucernaföldjét éppen 1960 körül telepítették be szőlővel fia számára.

Amikor a visszaemlékezések nyomán felkerestük az egykori Varga-féle szőlőt, bebizonyosodott, hogy jó helyen járunk: a szőlő mellett elhaladó mélyút falában egy csontváz maradványait figyeltük meg, amelynek egyik felét az út már elpusztította. 2003 tavaszán Ódor János Gáborral rövid leletmentés keretében feltártuk a veszélyeztetett csontvázat, egy fiatal lány minden melléklet nélkül eltemetett maradványait. A korabeli temetők méretét ismerve a föld alatt talán még további sírok rejtőzködnek, amelyek remélhetőleg már nem talajmunka során vagy az erózió révén, hanem szakszerű régészeti kutatás során fognak előkerülni.

Tájékoztató irodalom:

Ódor János Gábor: Honfoglalás- és kora Árpád-kori soros temetők sírleleteinek katasztere Tolna megyében. Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve 21 (1999) 151-173. Köszönöm Ódor János Gábor baráti segítségét, amelyet a közöletlen tárgyak leírásával és a rajz átengedésével nyújtott.