Tolnatamási

„Pannónia területén ritkán kerülnek elő keleti eredetű, egyszerű hun kori emberek temetkezései. Adorjánpusztán 1964-ben 2 m mélységből erősen torzított europid férfikoponyát hozott felszínre egy földgép. A magányosnak tűnő temetkezéstől mintegy 50 m-re 1977-ben újabb sírokat dúltak szét, köztük ismét torzított koponyás temetkezést. A megmentett négy sírban egyszerű emberek, nők, gyermeklányok nyugodtak. (…) Az Adorján-pusztai temetkezések tanyaszerű településre utalnak, amelyet magányos temetkezések és kis sírcsoportok vettek körül” – írta egy évtizede Bóna István professzor a hunokról szóló monográfiájában.

E bevezető után, amely a kérdés helyi vonatkozásairól minden alapvető adatot tartalmaz, nézzük meg alaposabban, hogyan és mikor is kerülhettek ide ezek az emberek!

A belső-ázsiai hunok a 370-es évek közepén keltek át a Volgán és először uralmuk alá hajtották az iráni eredetű alánokat, megsemmisítették a germán nyelvű keleti gótok birodalmát, majd a mai Erdély területén élt nyugati gótokat kényszerítették fejvesztett menekülésre. Második jelentős támadásuk a Duna-vidék elsősorban germán eredetű népei ellen 406-ban következett be: a vandálok és a kvádok menekülő tömegei ekkor özönlötték el a Nyugat-Római Birodalmat, ezzel megkezdődött a felbolygatott népek nagy vándorlása, amely alapjaiban változtatta meg a korabeli Európa képét. Fölényes katonai győzelmeik ellenére a hunok ekkor még nem szállták meg a Kárpát-medencét, hanem megelégedtek azzal, hogy a leigázott keleti gótok által ellenőrizték a területet. A hun főerők ekkor még a Fekete- és a Kaszpi-tenger között helyezkedtek el.

A Nyugat-Római Birodalommal kötött 434. évi békeszerződés értelmében a rómaiak átengedték a hunoknak a Dunántúlt s ezzel véget ért Pannoniában a több mint négy évszázados római uralom. A Duna-menti térségből az új urak kitelepítették a lakosságot és lakatlan határvidéket hoztak létre. Ugyanebben az évben, Ruga nagykirály halála után Bleda (a mondabeli Buda) és testvére, Atilla került uralomra, akik a Hun Birodalom határait a Rajnáig tolták ki és a Kelet-Római Birodalomból is jelentős területeket hódoltattak a Balkánon.

Atilla 445-ben, bátyját meggyilkolva került hatalomra, 453-ban azonban agyvérzésben meghalt és halálával sírba szállt birodalma is: a fellázadt szövetségesek egy döntő csatában legyőzték Atilla fiait.

Mint láthattuk, a Dunántúlon alig 20 évig tartott a hun uralom, tehát az adorjáni temetőt is legfeljebb 434 és 455 között használhatták. E pár sírból álló, nem teljesen feltárt temetőrészlet azért fontos, mert a hun korszakból elsősorban a birodalom felső és középső társadalmi rétegének gazdagabb temetkezéseit ismerjük, míg a nagyobb létszámú, többféle etnikumhoz tartozó köznépnek – amelyhez az Adorjánban eltemetettek is tartoztak – alig van régészeti nyoma.

A mellékelt képeken megmentett sírokból előkerült női ékszereket láthatunk:

üveggyöngyökből készült nyakláncot, bronz karpereceket, ezüst fejesgyűrűt (fején Z, vagy N monogramm), csatot és végül egy ezüstberakásos vas függesztőkarikát, amely a korban ritka technikája és az egykorú leletanyagban mutatott egyedi volta miatt az egyik legérdekesebb darab. E tárgyak – az utolsó kivételével – a késő római kortól (nagyjából a 3-4. századtól) kezdve a Római Birodalmon kívül is elterjedt, kedvelt viseleti elemek voltak.

Hogy itt mégis egy távolról érkezett népesség hagyatékával állunk szemben, azt a kép bal alsó sarkában látható, kizárólag keleti párhuzamokkal rendelkező csat mégis egyértelműen bizonyítja. A temető halottainak etnikai azonosítása csaknem lehetetlen: az esztétikai célzattal végzett koponyatorzítás több népre is jellemző volt, az adorjáni koponyát az antropológusok hun, alán vagy keleti gót eredetűnek vélték. Egy biztos: az adorjáni leletek a földrésznyi méretű, de rövid ideig létezett hun birodalom beszédes tanúi. Remélhetjük, hogy az adorjáni ikermagtárak alatt maradt még néhány bolygatatlan temetkezés és a jövő kutatói bővíthetik majd eddigi adatainkat.

Tájékoztató irodalom és a képek forrása:

K. Hankó Ildikó–Kiszely István: Mesterségesen deformált kora-népvándorláskori férfikoponya Tamási–Adorjánpusztáról. A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 2-3 (1971-1972) [1973] 67-84.

Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Bp. 1993.